top of page
108.	József Attila (1905-1937) költő autográf diákköri névbejegyzése...

108. József Attila (1905-1937) költő autográf diákköri névbejegyzése...

... egy Tagore-kötet címlapján.

József Attila magánkönyvtára nem maradt egyben. A visszaemlékezések sze­rint a maga egészében sem túl nagy könyvgyűjtemény a költő halála után eltelt évtizedekben szétszóródott, rokonokhoz, ismerősökhöz került, egy része Szántó Juditnál maradt. Ez a darabja, Rabindranath Tagore „Áldozati énekek” című kötete a bejegyzéssel eddig ismeretlen volt a szakma előtt.

József Attila 1920 őszétől Makón élt, s járt gimnáziumba. Kezdetben nem jó tanuló, de később magára talál, megismerkedik Ady költészetével, és egy év múlva – ahogy Szabolcsi Miklós írja – „ízlése, irodalmi ítélete, tájékozottsága rohamosan növekedett; nyilván nemcsak költőket olvasott, de regényeket is, prózát is; talán egyet-mást az akkor Makón is fellelhető, közkézen forgó művekből”.

Nincs arra utaló jel, mikor és hol került a költő tulajdonába a könyv, viszont az életrajzi nyomokból ez mégis meghatározható. Az aláírás formája alapján 1922-re lehet datálni a birtokbavételt, József Attila ugyanis csak egy viszonylag rövid időszakban használta – de akkor következetesen – ezt az aláírást. 1922. június 26-án már így írta alá a szerelmi bánat miatt megkísérelt öngyilkosság előtti végkérelmet, a június 29-én kelt bizonyítványának valamivel későbbi, saját kezű másolatán (amit nővéreinek küldött el levélben) a névaláírás formája ugyanez, az 1922 szeptemberében a Nyugatnak küldött levél (és a versek) aláírása szintén ilyen, és ezzel megegyezők az év végén megjelent „Szépség koldusába” írt dedikációk aláírásai is. Ez egy időben jól körülhatárolható aláírás-használati gyakorlat: korábban még „gyerekesebben”, tehát ahogy az iskolában tanítják, egymástól jól elkülönítve írta a vezeték- és keresztnevet, 1923-tól viszont megint más formára váltott: ez lett a „kétsoros” aláírása, a vezetéknév f betűje lehúzott szárának alsó végéből indítva az Attilát, és ezt használta egészen 1926 végéig, amikor is kialakult a végleges, élete végéig használt forma.

A késztetést a Tagore-olvasásra ekkor gyakorlatilag bárhol megkaphatta. Az 1913-ban irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett hindu költő 1920-as európai útjáról sokat cikkeztek a magyar lapok, és Tagore-könyvei Makón is kelendőek voltak. Az általános hír mellett azonban közvetlen hatások is szóba jöhetnek. József Attilát ekkori legfőbb irodalmi kapcsolata, Juhász Gyula szintén orientálhatta szegedi beszélgetéseik alkalmával (Juhász 1920 őszén még elismerőleg szólt Tagoréról), és makói támogatója, majd házigazdája, Espersit János is, akinek könyvtárában három Tagore-kötet is megtalálható volt. Mivel köztük volt ez a kiadás is, ha József Attila csak ismerni és olvasni akarta volna a könyvet, akár kölcsön is kérhette volna Espersittől, s az minden bizonnyal kölcsön is adta volna. De éppen a tulajdonosi névbeírás bizonyítja, hogy József Attila saját példányt akart belőle, hosszú távú olvasmányának szánva; ezért vennie kellett belőle.

A mű volt Tagore legismertebb kötete, erre a kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Irodalomkedvelő, sőt, költői pályára készülő ember számára illett ismerni akkoriban. Az „Áldozati énekek”- nek 1921-ben megjelent egy második kiadása, és 1922 májusában elkészült egy verses formájú fordítása is. Az ezek közötti döntés alighanem anyagi megfontolású volt, József Attila gimnazista diákként természetesen a legolcsóbbat vette meg. A visszaemlékezések szerint 1922 nyarán sokat beszélt róla és dicsérte a bengáliai költőt, sőt, egyenesen rajongott érte.

Tagore máskor és máshol nem jelenik meg a József Attila-életrajzban és életműben, nem említi levélben, cikkben, nem fordította versét, s egyáltalán: Tagorénak az 1922-es nyarat leszámítva nincs nyoma a József Attila-irodalomban. A fiatal költő Tagore iránti lelkesedése vélhetően nem tartott hosszú ideig. Ebben szerepe lehetett, hogy – a körülötte kialakult divat miatt – mestere, Juhász Gyula is „kiábrándult” belőle. Mindenesetre egy bizonyos: Tagore „Áldozati énekek” című kötete a költői pályán induló József Attila életének egy – még ha talán csak „egynyári” szakaszában is – meghatározó olvasmánya volt. S hogy hatott-e a korai versekre, a kutatás további feladata megválaszolni.

Szólni kell a második possessorról is. A címlapon, a cím és József Attila névbeírása között található egy másik, ceruzával írt későbbi tulajdonosi névbejegyzés: „Makó, 1941. szept. 15 / Nagygyörgyjózsef”. A kötetet tehát József Attila feltehetően nem vitte magával Makóról, az ott maradt, és szűk két évtized múlva valahogy új tulajdonosához került.

A makói születésű Nagy György József kitanulta a könyvkötő szakmát, később mint földműves-szövetkezeti szervező dolgozott, s cikkei is jelentek meg. Tóth Ferenc, Makó legfőbb helytörténésze mondta vele kapcsolatban: „akik akkoriban művelték a könyvkötő szakmát, igazi könyvbarátok voltak, fontos volt számukra az a személyes kapcsolat, ami egy-egy kötethez fűzte őket”.

Dudás Lajos csongrádi tanár és helytörténész a 80-as évek elején a MÉH-telepre még éppen el nem vitt papírhulladékban felfigyelt

pár régi kéziratra: „Megbontottam a »hegyet«, s kb. 20-30 kg-nyi, Nagygyörgy Józseftől származó anyag került elő... A köteg 7-8 különböző könyvet, tucatnyi Nagygyörgy által írott irodalmi művet (színdarabok, novellák, regények stb.) és leveleket tartalmazott.” A jószemű tanár kivette a kupacból a kéziratokat és a könyveket.

Így menekült meg a biztos megsemmisüléstől Móricz egy kiadatlan kézirata, és az említett 7-8 könyv egyike lehetett Tagore „Áldozati énekek” című kötete, József Attila egykori könyvtárából. (Bíró-Balogh Tamás tanulmánya alapján.)

Javított kiadói papírborítóban.

A darab a Hereditas Antikvárium 2023. június 2-án lezajlott 7. árverésének tétele, az aukciót követően nem megvásárolható.

bottom of page