Xántus János (1825-1894) természettudós autográf levele...
... Doleschall Gabriellának, későbbi első feleségének.
Dacára Xántus hosszú és mozgalmas életútjának, általunk ismeretlen ok miatt kézirata tudomásunk szerint soha nem fordult elő árverésen (dedikációja is csupán egyszer), és kereskedelmi forgalomban való felbukkanásáról sem hallottunk.
4 beírt oldal, a bal felső sarokban nemesi címeres, monogramos szárazbélyegzővel. Kelt: Pest, 1868. IX. 21.
Xántus János 1825. október 5-én született a Somogy vármegyei Csokonyán. Már a származása is érdekes, hiszen görög (vagy macedón) ősei a XVI. század elején Erdélyben települtek le, ahol nemességet is szereztek. A szabadságharc kitörésekor a frissen végzett ügyvéd beállt a nemzetőrségbe, Pákozdnál már tűzmesterként szolgált. Később részt vett Komárom védelmében is, huszár hadnagyként. A bukás után kényszersorozás, majd emigráció következett. Az Egyesült Államokban töltött éveket a folyamatos pénzhiány, bizonytalanság és némi szélhámosság jellemezte, de tudományos eredményei mindezt feledtetik a hálás utókorral. Megfigyelései és a Smithsonian Intézettel való együttműködésnek köszönhetően hazaküldött hatalmas gyűjtemény itthon is meghozta neki a tudományos körök elismerését. 1861-es hazatérésekor nagy lelkesedés fogadta, az MTA levelező tagjává is választotta, de biztos megélhetést nyújtó állást nem talált. 1862 júniusában visszatért az USA-ba, ekkor barátja, William Alexander Hammond, az északi hadsereg egészségügyi szolgálatának vezetője megtette helyettesének, majd mexikói konzul lett. Néhány kalandokkal teli esztendőt követően egy kubai és perui kitérő után 1864-ben újra hazatért. Még 1862-ben felvetette egy fővárosi állatkert alapításának ötletét, amelynek megtervezésében aktívan részt is vett. Ő lett az első tényleges vezetője is az intézménynek, de 1868 novemberében lemondott. Egyrészt személyi ellentétek miatt, másrészt Eötvös József felkérte egy ázsiai osztrák-magyar expedícióban való részvételre (a miniszter belé vette bizalmát mutatja, hogy ezzel indította útjára: „ha több pénz kell, írjon jó előre, s mindig lesz, amennyi kell”).
Az osztrákokkal kezdettől feszült viszony miatt később különvált a többiektől, majd 1870 novemberében végleg hazatért. Az eredmény jelentőségét mutatja a mintegy 155 ezer hazahozott tárgy, köztük többezres néprajzi gyűjtemény és felbecsülhetetlen értékű fotókollekció. A Nemzeti Múzeum keretén belül 1872. március 5-én önálló Ethnographiai Osztályt hoztak létre, ennek őrévé természetesen őt választották. Az ebben az évben megalakult Magyar Földrajzi Társaság egyik alapítója (később alelnöke) lett. Magánéletéről szűkszavúan szólnak a források, pedig nem szokványos első házasságának története sem, amelybe a kézirat némi betekintést enged.
Doleschall Gabriella 1847-ben született Doleschall Gábor miskolci orvos egyetlen gyermekeként. Mivel apja a helyi Latabár színtársulat háziorvosa volt, a kislány színészek között nőtt fel, így kezdettől vonzotta a színpad. A család barátai közül Kazinczy Gábor bátorította, míg Tompa Mihály lebeszélte volna róla. A város egyik legszebb kisasszonyaként emlegetett „Gábris” fellépett műkedvelő előadásokon, így a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók évi vándorgyűlésének 1868. augusztus 18-án rendezett díszelőadásán is, ahol a nála 22 évvel idősebb Xántus első látásra beleszeretett. A következő öt nap a lány heves ostromlásával telt, majd mindketten hazatértek. A következő hónapokban az udvarlás a heti többszöri levélváltás útján zajlott. Ezek egyike darabunk.
Az 1868. szeptember 21-én kelt levél elejéből a remény érződik: „látom ’s érzem, hogy »egy kicsint« szeretni kezd”. Lelkesen újságolja, hogy barátai, köztük Szvorényi József ciszterci tanár is örömmel fogadták a több lap által közölt álhírt az eljegyzésről. Az egyik legérdekesebb rész, amelyben az állatkertben általa adott estélyről mesél: „a gazdasszonyok árvaleányháza javára rendeztem egy tánczestélyt, melly igen fényesen ütött ki… el voltak a gazdasszonyok ragadtatva, s bucsuzáskor egyikök – ki külömben többször gúnyos mint nem – azon megjegyzést tevé, miként soha nem oly kiváncsi, mint azon hölgyet ismerhetni, ki X-bol oly szeretetre méltó embert volt képes előbűvőlni”. Reményét fejezi ki, hogy hamarosan találkoznak Miskolcon. Az utolsó sorok is izgalmasak: „Stummer néninek írtam én már sőt Ipolyinak is. Utobbit mindkettőnk nevében valamire meg is kértem.” Ennek alapján úgy tűnik, Ipolyi Arnoldot (eredeti nevén Stummer), a tudós egri kanonokot (későbbi váradi püspököt) kérte fel eskető papnak.
A bizonytalankodó lány döntésében az apa segített. Mivel a lapok már írtak az állatkert körüli ügyekről, ezt közölte Xántussal: „Jelen állása nem olynemű, mely ön kitűnő tehetségeinek és érdemeinek megfelelne.” Az elutasítás is közrejátszhatott abban, hogy a tudós elfogadta Eötvös felkérését a távol-keleti expedícióban való részvételre. Miután 1870 novemberében hazatér, óriási elismerés, majd a Nemzeti Múzeum Ethnographiai Osztályának igazgató széke várja. Ekkor már Doleschall Gábornak sem lehet kifogásolni valója, és Gabriella is hajlik a közeledésre. Most Xántus utasítja el – nyilván még élénken él benne a kikosarazás emléke --, és Ótátrafüredre utazik gyógyulni. Feltehetően nem teljesen véletlenül, de Gabriella is megjelent az üdülőhelyen, és Xántusban újra fellobbant a láng. 1873. október 22-én egybe is keltek, majd Pesten éltek. Az ifjú feleség nagy szalont vezetett, egymást követték az estélyek, amit a férj nehezen viselt. Bár már februárban kiderült, hogy gyermekáldás elé néznek, Xántus egyre többet féltékenykedett, feltehetően minden alap nélkül. Gabriella hamarosan hazaköltözött, augusztus 2-án megszületett Gábor nevű fiuk. Hivatalosan csak 1886-ban váltak el.
Xántus János később újraházasodott (ezért adta be a válókeresetet). Doleschall Gabriella azonban soha nem ment újra férjhez. Haláláig megtartotta férje nevét, és egész életét fiuk, Gábor nevelésének, majd támogatásának szentelte.
Amerikába érkezésekor ugyanis Xántus is eleinte alkalmi munkákból tartotta fenn magát, később pedig a Central Pacific Railroad vasútvonalának felmérésénél segédkezett mint rajzoló, és az indiánokkal is jó kapcsolatot ápolt. Egy 1959-ben megjelent magyar ifjúsági regény (Németh Imre: A Bíbor-tenger partján. Xántus János életregénye) indította el a legendát, amit Manfred Hecker, német Karl May-kutató komolyan vett, elkezdett utánajárni, majd az erdélyi szász Franz Remmel könyvet is írt róla. Egyesek még egy, a radebeuli Karl May Múzeumban őrzött vagy a Xántus-hagyatékban lappangó levélről is tudnak, amelyben az író Xántus engedélyét kéri, hogy felhasználhassa alakját és kalandjait regényeiben (mindenesetre szívesen árvereznénk ilyen témájú autográfot). A győri Xántus János Múzeumban pedig őriznek egy „John Xantus” vésettel ellátott, még a szériagyártás előtt készült, korai Henry-karabélyt, amilyent a legendás Old Shatterhand is használt.